Egy szuszra elszaladt ez első tucat esztendő. Hol vannak már a tizenéves srácok? Immár felnőtt játszótársak. Összefutunk koncertteremben, stúdióban, külföldön. Ők cédéknek adnak címet, róluk fesztivált neveznek el. Nevük, hangjuk, stílusuk, tisztességük rangot jelent a kiadónak s a meghívónak is. Tetszik az elszántság, a jól hangolt hangszer, az, hogy hozzáöltöznek még arra a negyedórára is, ha kell a vershez-dalhoz, mert együtt esik rájuk a fény s a ritka figyelem.
Jó nekünk, felénk mindig mai és friss nótát fúj a szél – a misztrál.
Radványi Balázs (Kaláka együttes)
Tigrisasszony...
Ennyit tudtam Forli városáról, amikor 2005 márciusában jött a felkérés: mivel kulturális miniszterünk előadást tart a bolognai egyetem ottani karán, magyar zenei programot kéne szervezni aznap estére a vendéglátóknak. Egy pillantás a naptárba és már megvolt a terv. Az Adria hírneves szele, a misztrál olyan erejű volt abban az évben, hogy átfújta a félszigetet és megérkezett Rómába... mivelhogy meghívtam a Misztrál együttest nemzeti ünnepi fellépésre a Római Magyar Akadémiára. A két programot összekötöttük, így a fiatal muzsikusok mikrobusza – épp napra pontosan 157 évvel azután, hogy a halhatatlan költő beleüvöltötte forradalmi dalát a Landerer és Heckenast nyomda előtt sűrűsödő tömegbe – begördült a Tigrisasszony városába.
Aki ma Forli utcáit járja, nehezen leli a reneszánsz telivér hangulatát, amit oly lenyűgöző tömörséggel őriznek a toszkán kisvárosok Pienzától Montalcinóig. A német bombázások által jócskán megritkított tereket ugyanis kissé fantáziátlanul építették be a világháború után. Pedig micsoda reneszánsz hőskölteményt írtak Forli várfalain a Cinquecento hajnalán, amikor Cesare Borgia, a zsarnok pápafi ostromolta a szépséges Caterina Sforza birtokait, hogy maga ülhessen Romagna talán leggazdagabb tartományának grófi székébe... A harcias amazónt hívták Forli Tigrisasszonyának (La Tigre di Forli), de hiába védte körömszakadtáig szeretett városát, a gátlástalan kalandor legyőzte, és tűrnie kellett, hogy római fogságba hurcolják ... ahonnan majd csak a franciák szabadították ki évek múlva.
„Elment a két lány virágot szedni, / Elindulának, kezdének menni, / Egyik a mástól kezdé kérdezni, / Ki volt az este Téged kéretni...”
Árad a magyar népdal ringató melódiája, s a barna férfihangok, vegyülve a cselló és a sípok, gitárok muzsikájával, elvarázsolják Forli zenerajongó közönségét. A hangulat felforrósodik, a fiúkat elkapja a zenélés mámora és a lelkes hallgatósággal összeölelkezve hajtják egymást mind magasabbra. Bámulom az erőt és a harmóniát, meg azt a könnyed eleganciát, amely oly finoman leplezi a sikert alapozó végtelen sok munkát.
Ha ötszáz évvel ezelőtt is Forliban zenéltek volna a szép Caterina oldalán, tán sosem győz a gonosz Valentino és ők lettek volna egy híres kor leghíresebb trubadúrjai...
Csorba László történész
A Misztrál együttes rendkívüli hatásának titkáról
Élnek még őseink? Tényleg letűntek a régi századok? Amikor a Misztrál zenéjét hallgatom, úgy érzem, kibomlanak az idők eresztékei, az elme megenged, fordul egyet a világ, és megnyílnak az elmúlt évszázadok. Pulzus-megállító tisztaság, egy másfajta érzékelés pillanatai terjednek szét az elmében, mint kőhajítás nyomán gyűrűző tóban a hullámok. Üzen egy más kor, egy teljesebb emberi minőség válik érezhetővé, örök értékek ragyognak fel újra. Mélyen átélt élet, rendkívüli erő, pehelykönnyűség egy országrésznyi élet zsivajával, apró, jellemző részleteivel. Megtisztító szél.
Nehéz kiemelni egy-egy különösen kedves darabot ebből a gazdag világból. De az az élet egy nagy pillanata, amikor felcsendül az „Adj már csendességet...” kivégző-osztagot (vagy síri harangszót?) idéző rendületlen gitárakkordja. Akkor is megáll a kés a levegőben, amikor találkozik az ének, a dallam és az „Ének a kis halálról” szövege, s szemünk láttára, személyesen, egész életerőnkkel átélhetően fellibbenti a fátylat egy réges-régi élet egyik kincséről, titkáról. Megjelenik egy különös, tiszta varázslat, tisztán érzékelhetően, közvetlen közelről, s valószerűségétől futkározik lelkünkön egy mélyreható, jótékony borzongás.
A Misztrál külön műfajt teremtett. Nemcsak megzenésíti a verseket, de feltölti a korabeli életérzés hímporával, élettel, mélyen átélt emberi tudással, s ennek révén az énekelt versek kereteiből kilép és élő verssé válik, önálló lényként személyes kapcsolatot teremt a hallgatóval, aki e váratlan találkozástól hallgatóból maga is újra élővé, átélővé, zsibongó, új életet megindító lénnyé változik át.
Grandpierre Attila csillagász
Igaz történetet mondok, tíz évvel ezelőttről. A benzinkútnál széles mosolyú fiú fogadott, felismert: ott volt pár napja a Carmina Burana-előadáson, gratulált a baritonszólóért. Jól esett, persze. Hozzátette, ő is énekel. No igen, mondtam magamban, tulajdonképpen mindenki énekel. És ők is zenélnek. Nyilván egy garázsban, gondoltam, csináljátok csak, fiúk, kell valami hobbi. Vannak koncertjeik is – meddig mondja még ez a kedves kutas, lepődtem meg. Biztos a barátaiknak nyűnek valamit a gitáron. Hátramehetek egy ajándék cédéért? – kérdezte. Kezdett a dolog enyhén kellemetlenné válni. Persze! Ezek szerint még lemezt is nyomattak maguknak… És már ott is volt, celofánozott, gusztusos kiadvánnyal a kezében. Hm, egész pofás. Kösz, meghallgatom… És már fordultam is ki. Nem tehettem meg, hogy a mosolygós fiú lemezét be ne tegyem. Úgyis mindjárt lekapcsolom, ismerem az ilyen önjelölteket, biztos tévészereplésre vágynak. Aztán valamit csak' eltapogattam a kocsi lejátszóján, és nem is az első dal, hanem egy sokadik szólalt meg, "A királyfi három bánata". És én egyre jobban szégyelltem a hülye előítéletes, lekezelő önmagam. És máig nem tudok, de már nem is akarok szabadulni se e Mécs László-megzenésítéstől (amely mesterien választotta ki az egyenetlen vers igazán szép versszakait), se a Misztrál-hangulattól. Igenis van élet a lebutult könnyűzenén és a három szóból írt szövegeken túl!
Ókovács Szilveszter operaénekes
Mi köze az északnyugati adriai szélnek a Szűz Mária jobb válláról lelógó kendő lebbenéséhez? Döbbenetes, hogy a jelenségek néha a szemünket szúrják ki, mégse vesszük észre őket.
Mikor Török Máté fölhívott, hogy írjak néhány sort készülő kötetükbe, elkezdtek tolongani az élmények, a gondolatok, az asszociációk: engem írj le, engem, nem, inkább engem…
Szegeden jártam még bölcsészkarra, mikor egy angol szakos bölcsész-lánytól ajándékba kaptam egy reprodukciót. Nem is nagyon tudtam, mit ábrázol, csak tudtam: szép. Azt se nagyon tudtam, mitől. Szerelmesek voltunk, a kép az ütött-kopott kollégiumi szoba ágya mellett volt rajzszöggel rögzítve a falon. A lány ma is a feleségem, gyermekeim nagyok már, lassan várjuk a születendő unokákat, a kép még mindig ott lóg az ágyunk fölött. Igaz, üveglap mögött, egyszerű fakeretben. Mária látogatása Erzsébetnél. Az egykori selmecbányai főoltár nyolc képéből balról a második, a titokzatos M. S mester alkotása.
Mi köze ehhez a Misztrálnak? Nem az együttesnek, nem is az Alpokból lezúduló száraz, hideg Dél- Franciaországi szélnek, még csak nem is az adriai szél- testvérnek, a négy szél közül a legállandóbbnak, legmegbízhatóbbnak, a leginkább kiszámíthatónak, hanem a most megjelenő könyvnek?
Hogy jön elő tudatom mélyéről egy gondolati (vers) egy akusztikai (zene) mellé egy vizuális élmény? Amely ráadásul nap, mint nap ott van a szemem előtt, de néha észre sem veszem. Maga a Misztrál súg. A 2007. október 19- i koncert cd borítóján lévő kép. De ezt is csak azután veszem észre, miután belső hangomra hallgatva eldöntöttem, hogy az M.S mester kép összefügg bennem a Misztrál zenéjével. A borítón -és magán a lemezen- jól fölismerhető a tarajos hullámokból formálódó már-már földöntúli szépségű női arc. Ő mondja: a szél és a Madonna segíteni fog megérteni a költészet és zene tökéletes egységéből fakadó harmóniát.
A szél. Amely egyenletesen repíti a hajókat, amelyre rá lehet támaszkodni, amelyikben bízni lehet. Siklottam már szörffel a víz tetején, ültem már többször vitorláson, tudom milyen úgy hátradőlni, hogy bízhatok benne -valami vagy Valaki- biztosan megtart.
A Madonna. Akinek a jobb keze fölött lebbenő fehér kendőről Poszler Györgyi művészettörténész ezt írja: „ Nem szél lebbenti azt, nem is Mária mozgását követi. Önmagáért való, a lelkiekre, a találkozás okozta érzelmi felindultságra utaló dekoratív motívum” Lehet, hogy így van. Nézzük meg, hova mutat Mária keze. Saját domborodó kis hasára, a már méhében lévő Krisztusra. M. S. mester képén minden ennek a gesztusnak van alárendelve.
Ahogy a Misztrál együttes zenéjében is. Áhítat, csönd, bizalom, alázat és mély hit és boldogság, mert tudjuk, hogy jön, sőt itt van, akit várunk. Mindehhez ötszáz év költészetét és a világ két legszebb és legritmikusabb nyelvét a latint és a magyart csodálatosan forgatva, fújva, pengetve, énekelve.
Annakidején, mikor Mátéval az Európa presszóban arról beszélgettünk, hogy kéne egy Dsida-estet csinálni együtt, még nem is sejtettem, mekkora érzelmi töltés szabadul majd föl bennem a közös munka során. 2008 húsvétján hozzáadtam a magam választotta Dsida Jenő verseket az ő már meglévő Dsida- lemezükhöz. Ez nekik is tetszett, de nem volt elég. Meghívtak egyikük Kékkúti házába, együnk igyunk, lakjunk együtt. Ismerjük meg egymást mélyebben, mielőtt alkotni kezdünk. Hát így kéne valahogy. Az okos-telefonok világában megőrizni a kézzelfoghatót.
„Hajnal. Dúdolva ballagok hazafelé, sok apró-cseprő dallal a szívemben.”- írja Dsida. Bennem most már összetartozik M.S mester Vizitációja és a Misztrál zenéje. Így van ez jól. Vagy ahogy Márai írja a Füveskönyvben: „ A dolgok alján rend van.”
Dunai Tamás színművész
A Misztrál – Versmuzsika
Az emberi lét közösségi. Benne a zenével, a szóval, a hittel. Átélt pillanataiban minden „Egy” ilyenkor, az idő is megszűnik. Az időben élő embernek ez ritkán adatik meg, bár mindannyian megtapasztaltuk, tudunk róla. A nagy versek ilyen kiemelkedő pillanatok lenyomatai. Hogyan is lehetne ezekhez önkényesen dalokat, muzsikát párosítani, kinek lehet ehhez bátorsága?
Annak, aki alázattal közelíti azt a valamikori pillanatot, amikor a vers fogant, aki másokat is magával tud vinni erre a felfedező útra. Vagyis, aki képes a verssel összekapcsolódni és ugyanakkor autonóm muzsikát, hiteles előadást létrehozni ma. A Misztrálnál ezt megtapasztalhatjuk. Zenés vers-mondásukban érezzük a szellem erejét, az egységet. Mindehhez nagyfokú igényességre van szükség a prozódia pontosságában, hitelességében, a zeneiségben, az éneklés-muzsikálás minőségében és talán leginkább az előadás átéltségében.
Engem is lenyűgöz, meghat és felemel szép, egy gondolatra, egy érzelemre járó éneklésük, muzsikájuk. Úgy érzem, létrehoztak egy értékes, mással össze nem téveszthető jelenséget, a
Misztrál- versmuzsikát.
Ajánlom mindenkinek.
Sipos Mihály (Muzsikás együttes)
Mikor először hallottam a Misztrált zenélni, tényleg szélviharként sodort el a hangzás. Ujjongtam, hogy micsoda új cunami született! Azóta közös fellépéseken alkalmam volt nyakig ülni mindig pontos, mindig dinamikus, mindig áhítatos muzsikájukban, s mondhatom, isteni fürdő!
Cirkuszos versemből írott nótájukat nagy örömmel vettem, olyan jó térzenés-csinnadrattás hangulata van, főként ha aztán Tóbisz Tomi hopmester körbesétál a közönségben, és nagy cintányér-csattogtatással riogatja a népeket. Ilyenkor kell megijedni, hogy a műlovarnő még a végén leesik! És egy-egy ilyen cisszentésre műveli a hölgy a leghátborzongatóbb trükköket.
A vers zenés változata kapcsán nagy emlék az is, mikor a kapolcsi Kaláka-versudvarban napszámra esett az eső, így aztán a Misztrál gyerekkoncertje közben is az elázott szalmát gereblyéztem össze, hogy frissre cserélhessem, és valamelyest szárazon várhassuk a nagyérdeműt. Mikor aztán az én nótám következett, Mika beleszólt a mikrofonba, hogy ennek a szövegét meg az a szőke lovászlegény írta amott, ni. Hát ilyen hely az a versudvar, ahol még a lóvakaró is költészkedik...
A Misztrál együttes szellemi játszótársnak is kivételes, amint erről már számos alkalommal meggyőződhettem Kapolcson, Verőcén, Egerben, Budapesten vagy épp Vácott. "Zenés versimpró" nevezetre hallgat az a rögtönzésre épülő színpadi műfaj, melyben a Balassi Intézettől a Semmelweis Egyetemig számos helyen, számos alkalommal alkottunk közösen a közönség örömére. Igazi közösségformáló tapasztalat az együttes által feldobott népdal szövegére olyan variációt írni, melybe a hallgatóság által kínált szavakat is beleolvasztom. Még nagyobb élmény, mikor az azon frissiben kisült látvány-költeményt a fiúk elképesztő profizmussal, változatos ritmusú-stílusú kompozícióvá sikerítik a döbbent szemlélők szeme láttára, füle hallatára. Érthető, hogy a közönség reakciójának hőfoka sem mindennapi. Ilyen barátokkal öröm a közös munka!
Lackfi János költő
A Misztrál 10 éves fennállására kapta a képen látható könyveket. Minden könyv egyedi munka, s bennük több mint 60 ember a Misztrál tagjainak írt szöveges üzenete olvasható. A könyveket meglepetésként kapta az együttes az ünnepi koncert estéjén 2007. október 19-én a MOM Kulturális Központban. A kötetek ötletgazdája és szerkesztője Sudár Annamária előadóművész volt, a szöveget Karasz Lajos tördelte, a könyvön látható kovácsoltvas hangszereket Kocsy Márton kovácsmester készítette, a bőrkötés és könyvekhez tartozó díszdoboz Takács Ferenc könyvkötőmester munkája.
SUDÁR ANNAMÁRIA:
Nézd, ő itt, a bal oldalon, olyan, mint a széles medrű folyó; (ott van múltam perifériáján talán tizenöt éve is.) Nyugodtan, lassan hömpölyög. Sok a hordaléka… és rengeteg termékenységű. (Add Uram, hogy lerakja terméketlen hordalékait!) Istenem mennyi zene van benne! Most meg mit csinál? Hogy került a kezébe a brácsa? Most komolyan? Ezen is játszik? …de szép! Tücsökzenél! …s mellette a robosztus vízesés erejű fiú – ha túl közel mégy, olykor be kell fogni a füled, meg vizes is leszel –; ereje csak az Istennel való szüntelen kapcsolatban megregulázható; Fehérlófia lélekutazását éli: alá kell szállnia ahhoz, hogy az Istentől kapott kérdésre válaszolni tudjon… (Jaj, tudja, hogy a világfa gyökerei között nem lehet büntetlenül járkálni?) Most azt énekli: Párizsba, tegnap beszökött az ősz… – Istenem, mennyire érzi a pianót és az adantét is. …és itt meg ő, az álmodó szökőkút, aki fel-feltörő gyönyörű mintákat rajzol, hallja a dalt fentről; sokszor csak sokára tudja befogni. Mintha valami bódultság kellene neki ahhoz, hogy áthatoljon a rétegeken. Vonzza sok kicsi Ámor is. (Uram, add, hogy megtanulja a megelégedettség érzését, hogy utat találjon önmaga középpontjához.) Most azt énekli: világ legszebb virága. …és nézd ő, a jobb szélen; most azt mondta a dalban: cupp! (Vagy valami ilyesmit. Tényleg.) Ő olyan, mint a titkos földalatti barlangot rejtő erdei forrás. Tiszta vizéből szalamandrák isznak. Csukott szeme mögött finom szépségű dallamok születnek. A barlang belső világa csodás cseppköveket rejt. Szája meg is nyílna, meg nem is. (Uram, add, hogy meg tudja mutatni szenvedélyes, a cseppköveket létrehozó erőit is, add, hogy összenyithassa benső világának termeit.) Most azt énekli: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek.
…ő olyan, mint a folyó; ő olyan, mint a vízesés; ő olyan, mint a szökőkút; ő olyan, mint a forrás.
Istenem, de szép lesz még! Istenem, de nehéz lesz még! Add, hogy elbírják fényes ajándékaid, akkor is, ha éppen az árnyékaikat kell megélniük.
A Folyó, a Vízesés, a Szökőkút, a Forrás – Víz. Élet.
Légy velük, Uram, mert Te vagy az Út, az Igazság és az Élet.
OROSZ ISTVÁN:
Minden hétfő keddig ér,
Idd a vérem denevér,
Seprű a van a szoknyába’
Zörög a harang lába,
Táncot járt a tükörrel,
Rontástól költözött el,
Álmomban nála háltam,
Lesz-e ász a kártyában?
KOBZOS KISS TAMÁS:
Ha beütöd a keresőbe: „Misztrál”, a tíz esztendős együttest kapod. Ha azt,
hogy: „Mistral”, az lehet: szél Provanszban, Nobel-díjas költő szintén Provanszból, aki
öntudatra ébresztette az occitánokat, de lehet betűfajta a számítógépben, vállról indítható
rakéta, horvát katonai offenzíva neve a délszláv háborúban, sőt egy méregdrága sportkocsi is.
Mármost miről kapta a nevét a Misztrál? Mindig elfelejtettem megkérdezni a fiúkat, lehet,
hogy ők sem tartják túl fontosnak, másképpen a honlapjukra lenne írva.
Talán az első kettő közül valamelyik (a szél fú…, Frédéric meg költő…). A többit nyugodtan
kizárhatjuk.
Mindegy is… Ha hallgatod, hát még ha látod is őket, lenyűgöz az őszinteségük, az
eredetiségük, ahogy szeretik a közönségüket, és ahogy a közönségük szereti őket.
Mert nekik van. Mármint közönségük. De több is van nekik. Közösségük. És ez az igazán
fontos dolog.
Atyai barátként kívánok nektek még sok évtizedet együtt!
„A jelennek búját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
HUZELLA PÉTER:
Régóta és elég jól ismerlek Benneteket egyenként is, együttesként is. Amikor hallgatlak Benneteket és látom a közönségetek szeretetteljes figyelmét, lelkes szeretetét, újra és újra meg kell állapítanom, hogy a tehetség, a jó játék, a sok gyakorlás mellett kell még valami nagyon fontos dolog is a sikerhez. Nemcsak a sikerhez, de a színpadi létezéshez – alapvetően.
Nem is merek belegondolni, hogy mi az, ki az; nem vállalkozom az elemzésére, csak tudomásul veszem. Örömmel nyugtázom, hogy működik Bennetek ez a valami is – tudatosság, erőlködés nélkül. Ezt érzi a hallgatóság, és ezt érzem én is. Jó érzés.
Jó zenélést kívánok Nektek – és persze normálisabb gázsi-viszonyokat!
SÜVEGES GERGŐ:
Esti köszöntő
Nem lesz ez afféle Jámbor beszéd magamról, inkább közös Esti teázás, amolyan képzeletbeli Meghitt beszélgetés a verandán. Körülölel A Fehér Lelkű feketeség, az Est. Meg a bólogató Jegenyék. Amott Sárga füvek. Mégsem A sötétség verse íródik itten: olykor a Poharamhoz is odanyúlok, gyertek ti is, betyárok, Markecerek, Igyunk!
Tán addig üldögélünk itt, Korhadó padok között (fölöttünk, nézzétek csak, Ó, nagy kerek kék ég…), míg egészen Üresen áll már a kancsó, míg felfrissít a kora reggeli Harmatocska, felcsendül valami távoli, Megkopott harangszó, s fülünkbe szűrődnek messziről a Hajnali dobajok. Míg megtörik a Csend. Vagy míg el nem Altat a szó.
Hogy hol tartunk éppen? Ez idő tájt Pesten esik a hó, netán Advent készülődik, vagy Tavaszi szél vizet áraszt? Esetleg hull már a fejünkre Az őszi levél? Egy biztos, teringettét, Hej, Dunáról fúj a szél. S míg elborítanak bennünket az Esti hallucinációk, általatok feltárul előttünk Az éj titka.
A titok, amely sokszor királyoké: Vitézek, mi lehet a rejtély? Bizonyosan csak Nektek súgták meg a Betlehemi királyok, no meg Mátyás király, és Ti tudjátok, miért csügged Dózsa feje, s vajon kinek nyomja szívét A királyfi három bánata.
A titok olykor állatoké: tudjátok, miről beszélget egymással Róka és a holló; hogyan szól ember a Gólyához; és vajon miként beszél A madár, fiaihoz. És tudjátok, kinek jár, és kinek jut – és miért – Varjúkoszorú.
És tudtok lányokról, szépekről, sokról. Tudjátok, melyik miért Bájoló. Tudjátok, hogyan szól a Dal egy szép lányról; tudjátok, Miért borultak le az angyalok Viola előtt, s tudjátok, mit mondjon a vándor, Hogy Júliára talála (azt bizonyosan nem, hogy „Óh, te áldott Jutka asszony”…). S bár sosem voltatok Leskelődők az Ablakon innen, Csókolván ez minap csak megállapíthatjátok hümmögve magatokban: „Az Zsuzsánna egy szép német leán”…
Lányok, sorra egymás után; Az ember itt felkiált: micsoda Tündérmenet! Akárcsak az, amikor Elment a két lány virágot szedni, s ti egymást biztattátok: „Jaj, bozse, bozse; Kelj fel, gazda, kelj fel, Indulj el egy úton… Hiába. Kimenék én ajtóm elejibe – hangzott a felelet –, sőt még távolabb is, Paradicsom mezejibe, de amit találtam, csak Két szál pünkösd rózsa. Azonfelül Megfogtam egy szunyogot. Ez már legalább Három jaj. Siralmas nékem is, annyi szent.
De vissza a lányokhoz: Égető vágyak dörömbölnek, hangos a Sohajtás: Kéne valaki; mert így egyre csak Fáj a szívem.
Vigasztalásképp aztán bejártatok távolabbi országokat, s tán most is elmondhatjátok: „Úton vagyok”. Köröttetek Változó táj. Jobbra-balra Templomok. S miután fületekbe zengett az Andalúz tengerészek éji dala; vagy meglestétek, ahogyan Párisban járt az ősz; netán énekeltetek Egy orosz katonáról – csak elindultatok hazafelé, ahol várt benneteket Kárpátalja, édes haza s a Felvidéki hajnal. Ahol még sokaknak ismerős a legszebb Csatadal, az Eger vár viadaljáról való ének.
Mik vagytok ti valójában? Magyar mesehősök? Műfajok virtuózai? Kik ugyanúgy ismerik a Rapszódia csínjait, mint a Regősének formáját? Kiknek keze alól éppúgy kikerül Kalendárium szonettekben, mint Psalmus Hungaricus…
Hát számotokra Ki az Úr? Vagy azt csak Egy pogány imája képes megérteni, miképp lehetséges Az Úr érkezése?
A muzsikátok ihletője bizonyosan Isten, ki mutatja utunk. Megteheti, Szabadsága vagyon… Dalaitok Fény és Kép kompozíciói. Beszéltek Arany és kék szavakkal. S meghallgattattok: célba ér az Orleans-i Máriát dicsérő ének. Meg a Chanson az őrangyalhoz. Ti pedig elhatároztátok: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”.
Igen, ti már sok mindent tudtok. Tán a legfontosabbat is: hogy Túl a jégmezőkön mindig él a parányi, Mécsesszemű remény – melyet sokszor hűtlenül elfelejtünk. Ezért kérjük együtt: Bocsásd meg Úristen, hogy Az Szentháromságnak harmadik személye olykor kénytelen Szembekötősdi bolondozásban keresgélni bennünket, kik mindig félreugrunk előle.
Mégis: évek múlva is benneteket fog hallgatni Kis kece lányom, és ti tehettek róla, ha fiam egyszer elhatározza, hogy Lóci verset ír; az én sorsom meg – előre látom – nem lehet más, mint A tékozló fiú keresése…
Mert bár Kicsi vagyok én (most még Betyár arcom nincs nekem…), sok dalotok számomra igazi Ébredés volt. Köszönöm. Sokat viszek magammal. Vigyázok a kincsekre. És Őrizem a szemed. S ha majd egyszer felcsendül az Ének a kis halálról, ha majd felrimánkodunk, hogy Adj már csendességet, s Egy madár részvétet kiált, mégis csak valami nagy-nagy Tavaszi ujjongás lesz bennünk (no meg a remény, hátha lesz, ki utánunk kiált: Siralmas énnéköm Tetűled megváltom…). Mégis: hátha marad utánunk legalább egy Cinkenyom. Hiszen tudjuk – mindenki, aki A föld gyermeke, tudja –, hogy Isten szeret.
Kedves Máté, Tamás, Mika, Misi, Samu! Megbocsátod-é? Hogy a Megtévesztett öntudat ilyen merészségre ragadott…
Lám, Most újra éj van. Hallgatag.
Ó, én édes hazám, te jó Magyarország,
2007. október 19., Nagycsütörtök (akár az is lehetett volna…)
Csokonai.
Vagy Robinson.
Esetleg Süveges Gergő…
U.i.: Összetartás, szeretet!
„Elsőre, ha az együttes nevével szembesülünk, némi értetlenséggel vegyes csodálkozást érzünk, és nem gondolunk feltétlenül arra, ami mindemögött áll... hogy az Észak-Nyugatról érkező szél, mely a Mediterránum partszakaszaiig egész Nyugat- és Közép-Európát átszeli, felhőtlen kék eget és csillaglepte égboltot hagy maga után... hogy a „tavaszi szél” nemcsak vizet áraszt, hanem elfújja a tél kedvetlenségét, szürkeségét, és új reményt ígér... hogy az „új szél” nem a „régi” helyett jön, hanem megújítja azt, örömmel és lelkesedéssel... hogy a szél felborzolja a kedélyeket, de egyszersmind maga után termékeny csöndet és gondtól-rossztól-szennytől „kisöpört” „tereket” hagy... hogy szél nélkül megfulladnánk az állott levegőben...
Másodikra, az első döbbenet után, belehallgatva a zenéjükbe, ismét a meglepetés öröme lesz úrrá rajtunk... hogy Balassi versei valójában dalok!... hogy a fiatalon eltávozott Dsida megért, megértett, és megszólaltatott minden emberi érzést... hogy vannak fiatalok, akik szeretik és értik a magyar költészetet, bármely történelmi korunkból vagy nemzetrészünkből származzon is az... hogy ugyanezek a fiatalok széppé, élvezetessé és elgondolkodtatóvá teszik mindazt, ami valójában szép, élvezetes és elgondolkodtató, csak alig-alig figyeltünk oda rá... hogy igazi értéket közvetítenek a legkevésbé sem dogmatikus, színpadias, vagy képmutató módon... hogy egyszerre több művészeti ág esztétikumát hordozzák alkotásaik és előadásaik, egyszerre költők, zenészek, színészek...
Harmadszorra, ha még többet kívánunk róluk tudni, rádöbbenünk... hogy sokadik éve szerveznek kultúrális fesztivált a Duna partján, hogy minél többen újra felfedezhessék a magyar kultúra és irodalom elfeledett kincseit... hogy se időt, se energiát nem kímélnek, hogy megmentsék és átadják azt, amiről a kötelező gimnáziumi irodalomtananyagon kívül még senki és semmi nem szólt... hogy olyan fiatalos lendülettel és örömmel töltenek meg több száz éves remekeket, mintha azt éppen csak ma és éppen a mának vetették volna papírra... hogy megmutatják, lehet sírni vagy nevetni egy versen is, ez nem a divatos kabarék vagy tévédrámák kiváltsága... hogy valósággal éreztetik, van mit tisztelni és főként szeretni a magyar irodalmi és népzenei kulturában....”
Schmidt Bea
